A BALATON VÍZMINŐSÉGI- ÉS VÍZSZINTSZABÁLYOZÁSI PROBLÉMÁINAK KEZELÉSE

2018. március 5.

Magyarics András
okl. vízépítőmérnök

Tartalom:

1. A Balaton vízgazdálkodásának múltja és lehetőségei.
2. A Balaton jellegzetes vízgazdálkodási adatai, a vízszintszabályozás rendje.
3. A kapcsolódó tendenciák, különös tekintettel a víz minőségére.
4. Az alacsony vízszintek eddigi előfordulásai, a jelenlegi alacsony vízszint okai, vízpótlás.
5. Az alacsony vízszint miatti károk mérséklésének társadalmi lehetőségei.

1. A Balaton vízgazdálkodásának múltja és lehetőségei

A Balaton Közép-Európa legnagyobb sekély, édesvizű tava. Kellemes klímája, szép környezete, kedvező morfológiai adottságai következtében az idők során hazánk legfontosabb üdülőterületévé, az idegenforgalom fő vonzerejévé vált. A napsütéses órák száma évente a 2000 órát is meghaladja. A Bakony és az Alpok közelségének köszönhetően az ország egyik legtisztább levegőjű területe. Vize selymes, lágy, oxigénben dús, kálcium-, magnézium-hidrokarbonátos. A víz hőmérséklete a sekély mélység miatt gyorsan követi a levegő hőmérsékletét, így nyaranta nem ritka a 23-25 °C vízhőmérséklet sem. Üdülőövezetében szinte felmérhetetlen értékek halmozódtak fel. A vízgyűjtő terület 152 települése közül 41 fekszik közvetlenül a vízparton. Nyugatról kelet felé haladva elméletileg négy medencére osztható, ezek a keszthelyi, szigligeti, szemesi, siófoki medence. (1. ábra)

A Balaton felülete ma üzemvízszintnél (104,3 mBf) közel 600 km², térfogata 2,00 km³ (2 milliárd m³). A szinte teljesen hazánk területén fekvő vízgyűjtő területe mintegy 10-szerese a tó felületének, 5776 km². Vízgyűjtője 3 fő részre osztható, így az északi (1100 km²), a déli (1454 km²) és a nyugati - Zala - (2622 km²) vízgyűjtőre. (2. ábra)

1. ábra: Nyílt víztükör a keleti, siófoki medencében

Legjelentősebb tápláló vízfolyása a Zala, amely a tó vízutánpótlásának 45 %-t szállítja. A Keszthelyi-öbölbe torkollik, aminek területe csak 6,4%-a, térfogata 4,3 %-a a tó egészének. Az öböl sajátos áramlási viszonyai miatt itt a víz tartózkodási ideje hosszú.

 

2. ábra: A Balaton vízgyűjtője

A múlt század közepéig a Balaton vízszintjét gyakorlatilag a klimatikus viszonyok határozták meg, a vízjáték 3-5 m-t is kitehetett. A legmagasabb vízállás 3-4 m-rel a mai fölé emelkedett, ezért a tó területe a mainál lényegesen nagyobb volt. Ez időben a tó körül, a változó vízállásnak megfelelően, nagy kiterjedésű mocsarak voltak. A XIX. század első felétől tettek kísérleteket arra, hogy a Sió-csatorna- és zsilip kiépítésével a tó vízszintváltozásait kézben tartsák, szabályozzák. Ezek a törekvések 1863-ban vezettek célhoz, amikor a Déli-Vasút Társaság a tó déli partján vezető Budapest-Fiume vasútvonal védelme érdekében megépítette a Sió-zsilipet. Ezzel a vízszintet jelentősen süllyesztették, a tó térfogatát a korábbi felére csökkentették. Ily módon a tó körüli mocsarak (a Zala-folyó alsó szakaszán is) gyakorlatilag szárazra kerültek, a szabad vízfelületek eltűntek.

A tó vízszintjének szabályozása után indulhatott meg a betorkolló vízfolyások rendezése, a Balaton partvonalának kiépítése, a környező területek meliorációja, mezőgazdasági hasznosítása. Mindezen beavatkozások következtében a környező mocsarak vízminőség védő funkcióját éppen akkor szüntették meg, amikor a fejlődő civilizáció - urbanizáció, növekvő idegenforgalom, ipari fejlődés, intenzív mezőgazdaság - a tóba folyó vizek minőségét folyamatosan rontotta.

Az utóbbi évtizedekben az élővizek minőségének romlása az egész világon felgyorsult, és ma már nemcsak a vízminőség védelemmel foglalkozó szakemberek, hanem az egész emberiség figyelmének előterébe került. A civilizáció fejlődésével együtt jár a fokozott vízhasználat, de minden egyes emberi tevékenység, így a környezetszennyezések hatása is megjelenik a vizekben. A látványos vízminőség romlás világszerte elsőként a sekély, édesvizű tavakban - így a Balatonban is - jelentkezett, de ma már közismert a folyók, tengerek és a felszín alatti vízkészletek szennyezettsége is. Tavaink vízminőség romlása elsősorban a szervetlen növényi tápanyagok feldúsulása által kiváltott eutrofizációra vezethető vissza.

Az 1960-as évek elejétől a Balaton környékén lezajló nagymértékű turisztikai, ipari és mezőgazdasági fejlődés fontos szerepet játszott a Balaton vízminőségének romlásában. Megnövekedett a tó külső - vízgyűjtőről származó - tápanyag terhelése, amely a belső terhelés növekedését, a szerves tápanyag felhalmozódását idézte elő. Ennek következtében nagymértékű eutrofizációs folyamat indult meg. Az eutrofizáció különösen a tó nyugati, keszthelyi medencéjében volt intenzív. A Balatonba érkező nagy tömegű nitrogén és foszfor - mint fontos növényi tápanyagok - hatására sokszorosára növekedett az algaprodukció, a víz egyre nagyobb mértékben kezdett "bezöldülni", emberi használatra alkalmatlanná válni. Gyakoriakká váltak a kékalga "vízvirágzások", a parti zónában bakteriális problémák jelentkeztek, jelentős mértékben nőtt a toxikus kékalgák előfordulási valószínűsége. A vízminőség a 70-es évek végére érte el azt az állapotot, hogy hathatós intézkedéseket kellett tenni a tavat érő szennyezések csökkentése érdekében. A kedvezőtlen folyamatok miatt sürgős beavatkozásokra volt szükség. A Balaton első átfogó vízgazdálkodási koncepcióját 1971-ben dolgozták ki, majd 1983-ben a kritikussá váló vízminőség hatására olyan Balatoni Vízgazdálkodási Fejlesztési Program (BVFP) készült, mely a fejlesztési feladatokat a vízminőség javításának rendelte alá. Alapelvei mind a mai napig megállják a helyüket. A fejlesztési koncepció aktualizálása 1995-ben és legutóbb 2001-ben történt meg. A környezet- és természetvédelmi követelményeket is magában foglaló módosított program a tó egész vízgyűjtőjére kiterjedően határozza meg - a legutóbbi aktualizálás szerint az 1995-2010 közötti időszakra - a vízminőség javítása érdekében teendő legsürgősebb vízgazdálkodás-fejlesztési feladatokat. A BVFP alapvető célkitűzése a Balaton és térsége vízgazdálkodásának fejlesztése és ökológiai állapotának védelme a tó vízgyűjtőjére kiterjedően.

 

Az elmúlt években tehát a Balaton védelme érdekében tett intézkedések döntő része a BVFP köré csoportosult. A Balatont érő terhelés jelentős mértékben lecsökkent, a parti települések gerinccsatorna hálózata és a szükséges szennyvíztisztító kapacitás jórészt kiépült. Megvalósult a Kis-Balaton Vízvédelmi Rendszer (KBVR) I. üteme, amellyel sikerült a Zala vízgyűjtőjéről érkező terhelés nagyobbik részét visszafogni. A beruházások, a vízgyűjtőn érvényesített egyéb intézkedések és a bekövetkezett társadalmi-gazdasági átalakulások hatására a vízminőség romlása lelassult, stagnálás állt be.

A Magyar Tudományos Akadémia szakmai bizottsága a BVFP felülvizsgálata során a szennyezés-csökkentő intézkedéseknek az egész vízgyűjtő területre való kiterjesztését javasolta. A konkrét terv a Balatoni Intézkedési Terv (BIT) formájában 1994-ben született meg a Balaton védelmére és vízminősége javítására. Ebben számos beruházási, jogszabály-alkotási, közigazgatási feladatot határoztak meg a tárcák részére, illetve ajánlottak az önkormányzatok számára. A BIT készítése során az intézkedéseket az egész vízgyűjtő területre kiterjesztették és a feladatok megosztását az időközben jelentősen megváltozott közigazgatási hatásköri rendnek megfelelően megváltoztatták. Ez többek között azzal a következménnyel járt, hogy a szennyezés-csökkentő beruházások nagyobbik része önkormányzati felelősségi körbe került. A BIT mind a mai napig aktuális.

Az utóbbi években azonban egy nem új keletű, de most a korábbiaknál sokkal nagyobb hangsúlyt kapott probléma foglalkoztatja a szakembereket és a tóért aggódó embereket egyaránt. Ez pedig a vízmennyiségi hiány, ami alacsony vízszintekben nyilvánul meg. A vízszintcsökkenés különösen az amúgy is sekély vizű déli part közelében okozta szárazulatok, kisebb szigetek kialakulását. A jelenség a tó életében sokszor előfordult már, mint az a 3. ábrán jól megfigyelhető.

 

3. ábra: A Balaton évi minimális és maximális vízállásai, 1920-2002

Azonban ilyen tartósan, három egymást követő évben negatív vízmérleggel párosulva még nem, így érhető, hogy a vízhiány minden eddiginél jobban foglalkoztatja a közvéleményt. A víz mennyiségi és minőségi állapota között azonban szoros összefüggés van, így nem lehet az alacsony vízszint okozta problémákat, következményeket, beavatkozási lehetőségeket anélkül tárgyalni, hogy a minőségi tendenciákat, törvényszerűségeket ne tartanánk szem előtt. Tény, hogy ezen vízhiányos időszakban nem történtek robbanásszerű algavirágzások (természetesen a nagyon sekély részeken kialakultak kékeszöld algatelepek, ezek azonban nem terjedtek ki a nagyobb nyílt vízfelületekre). Ez a pozitív jelenség - több olyan tényező mellett, amiért az időjárás a "felelős", pl. tartósan magas hőmérséklet, a felszín alá behatoló napsugárzás, hullámzásmentes vízfelület – azért következhetett be, mert az algák nem jutottak elegendő mennyiségű táplálékhoz. Amikor tehát a tó üdülési funkciójának teljesíthetősége érdekében a vízszintnek a szabályozási sávon belül való tartásáért küzdünk, egyben az algatáplálék szerves anyagoknak a távoltartásáért is meg kell tenni minden tőlünk telhetőt, hiszen az említett időjárási tényezők befolyásolására vajmi kevés az esélyünk.

2. a Balaton jellegzetes vízgazdálkodási adatai, a vízszint­szabályozás rendje

A vízminőség-védelmi program fő céljai: a szerves tápanyag, főleg a foszfor tartalom csökkentése, biztonságos vízkészlet gazdálkodási rend, ezen belül biztonságos vízszintszabályozás megvalósítása.

Mit is értünk tulajdonképpen a Balaton vízszintszabályozásán?

A Balaton vízszint-szabályozása olyan tevékenység, mely során a tó "használatával" összefüggő összetett igények prioritás szerinti kielégítése jut érvényre. A prioritások sorolása egy időben változó folyamat, azaz egyes igények erősödhetnek, mások gyengülhetnek, háttérbe szorulhatnak. Ezen változó folyamat fő elemeit áttekintve rögzíthetjük:

• a Balaton elsődleges célja az üdülési igények kielégítése,
• a balatonfüredi Hajógyár termékszerkezet-váltása után a Sió csatornán a hajózási igények drasztikusan lecsökkentek,
• a balatoni angolnaállomány csökkenése következtében a halászati célú vízeresztések elsősorban már nem vízminőségi kármegelőző szerepet játszanak, inkább gazdasági jelentőségűek.

A megállapítások döntően kihatnak a vízszintszabályozás legfontosabb elemére a vízleeresztésre. Ugyanis ez alapján rögzíthetjük, hogy a Balatonból csak vízszint-szabályozási célból történik vízeresztés, mely során kialakulhat olyan vízmennyiség amikor hajózni is lehet a Sió csatornán, illetve angolnát fogni a Siófoki zsilipnél.

A tó vízszintjének szabályozása, a vízjárási szélsőségek csökkentése céljából 1863-ra épült meg a Siófoki-zsilip, amelyet időközben többször átépítették és részben ezzel összefüggésben módosították a vízszintszabályozásra vonatkozó előírást.

Az 1977-től 26 éven át érvényben volt szabályzat a Balaton vízszintjének éves ingadozását a siófoki vízmérce "0" pontjához viszonyított +70 és +100 cm-es határok közé "szorította". Ezt a Sió csatorna felső szakaszának bővítése, valamint a siófoki leeresztő zsilip átépítése tette lehetővé. A szezonálisan változó alsó és felső határértékek egy 15 cm-es optimális sávot céloztak meg. Az 1999-ig eltelt időszakban a Balaton vízmérlege pozitív volt, 1993. kivételével minden évben volt vízeresztés (maximális érték az 1987. évben 526 millió m³). A legmagasabb vízszinteket 1987-ben és 1996-ban regisztrálták, a szabályzat szerinti maximum felett 17 cm-es vízszinttel. Az 1920-tól nyilvántartott LNV- "legnagyobb víz" - 155 cm (1947. április 10.), LKV – "legkisebb víz" - pedig 22 cm (1949. november 2).

A Balaton vízszint-szabályozását a Siófoki zsiliprendszer zárásával és nyitásával lehet végrehajtani, ez az egyetlen módja annak, hogy a tó vízháztartásába érdemileg beavatkozzunk. A vízmérleg hozzáfolyás oldala nem tartható kézben, talán csak a Zala-folyón, illetve a Kis-Balaton Vízvédelmi Rendszer (KBVR) tározóterében történő vízvisszatartással, bizonyos mértékig.

Ennek figyelembevételével a minimális szint meghatározása egy adott időszak legkisebb vízállásához, míg a maximális szint a tó partvonalának kiépítettségéhez igazodik. A Balaton déli partjára meghatározott +180 cm-es építési szintet a +100 cm-nél előforduló legkedvezőtlenebb szituáció feltételezésével határozták meg (erős hullámzás, víztükör kilendülés, talajvízviszonyok stb.).

A Szabályzat kiadása óta a Sió vízelvezető képessége lényegesen leromlott, melyet jól reprezentálnak a következő vízhozam-görbe adatok (A Sió Siófoknál, a Balatonkiliti duzzasztó alatti szelvényben, 300 cm-es Sió vízállásnál):

1981. év 78,0 m³/s

1987. év 68,6 m³/s

1995. év 60,0 m³/s

Ez a tényező pedig a maximális tartományban vagy afelett való vízszinttartás "árvízi" biztonságát kritikussá teheti. A Sió-csatorna vízleeresztő képességének több mint 20 %-os "romlása" a csatorna mentén is kritikus helyzetet teremt egy-egy kényszerítő vízeresztés alkalmával. A Sió mentén már több panasz és kárigény bejelentés érkezett a mögöttes területeken jelentkező zöldkárok miatt.

A folyamatosan épülő, a tó vízháztartásában szerepet játszó Kis-Balaton Vízvédelmi Rendszer az árvízi-tározó hatás mellett további bizonytalansági tényezőt hozott be a rendszerbe, ugyanis a tározókban való vízvisszatartást, illetve lecsapolást a vízgazdálkodásitól eltérő érdekek is lényegesen befolyásolják. A Balaton vízszint-szabályozásával kapcsolatos operatív igények nem csatolhatóak vissza a Kis-Balaton Vízvédelmi Rendszerre.

A lefolyó vízmennyiség, a tározók térfogata és a viszonylag állandó üzemi vízszint aránya mutatja, hogy a KBVR tavai átfolyásos rendszerűek. Az árhullámok levágott és betározott csúcsvíz-hozamait rövid időn belül tovább kell engedni, mert nincs tér ezek tartós befogadására. De a vízminőségi szempontból előírt állandó vízszint miatt sincs lehetőség arra, hogy a tározókból jelentősebb vízmennyiséget eresszenek le a Balatonba, vagy tartsanak időlegesen vissza. (Az I. ütem árvízi térfogata a Balatonban 12 mm tóvízoszlopnak felel meg.)

A Balaton hozzáfolyása tekintetében a KBVR párolgási vesztesége viszonylag nagyobb mennyiséget jelent. A tavak párolgási vesztesége az elárasztás előtti állapothoz képest a jelenlegi 34 km² tófelület mellett 10,2 millió m³/év, a majdani teljes kiépítésnél (69 km²) 21 millió m³/év lesz. E mennyiségek a Balatonban 17, illetve 35 tómm-t jelentenek. Az utóbbi érték hozzávetőleg megegyezik a Balatonból történő éves vízelhasználással. A KBVR tehát a Balaton vízjárását elhanyagolható mértékben módosítja. Csökkenti ugyan a tóhoz történő hozzáfolyást a párolgási veszteség révén, de nem számottevő mértékben.

Általános tapasztalat, hogy a nyárvégi alacsony vízszintek elkerülése és a tavaszi vízeresztési igények (hajózás, angolnafogás) kielégítése a Szabályzattól eltérő többletvíz tartással optimálissá tehető. Vélelmezhető, hogy elmúlt évek során a viszonylag rövid ideig tudatosan a szabályozási sáv felett tartott vízállás is közrejátszott a vízminőség kedvező alakulásában.

 

A 90-es évek közepén a biztonságosabb vízszinttartás érdekében új szabályzat kidolgozásának szükségessége fogalmazódott meg, melynek értelmében a korábbi 30 cm-es éves lehetséges vízjátékot 40 cm-re, az időben mozgó szabályozási sávot pedig 15 cm-ről 25 cm-re növelték.

A szabályozási sáv jellemző pontjait - hóeleji vízállások formájában - a következő táblázat tartalmazza. A jellemző vonalak adott napi értékét a szomszédos hónapok hóeleji vízállásai közötti lineáris interpolációval lehet előállítani. A vízállások a siófoki vízmérce "0" pontjára (magassága: 103,42 m Bf.) vonatkoznak.

A Balaton vízszint-szabályozási tartománya, vízállás a hónap első napján (cm) 

A táblázat alapján a szabályozási tartomány a 4. ábrán látható. A táblázat, illetve az ábra vonalainak a jelentése a következő:

Megengedhető maximum (110 cm egész évben):

Ez az érték, mely fölé a tó vízállása - üzemi körülmények között - nem emelkedhet. Ha árvíz esetén ez mégis bekövetkeznék, a siófoki zsilip megnyitásával vagy a zsilipnyitás növelésével törekedni kell a 110 cm fölötti vízállás mielőbbi megszüntetésére.

 

4. ábra: A Balaton vízszint-szabályozási tartománya

Optimális felső határ (95-110 cm között változó):

Az üdülési és egyéb szempontok miatt törekedni kell az optimális felső határ vonala közelében tartani a tó vízszintjét. (Erre nagyobb esély télen - tavasszal van, mert csak a felhalmozódási időszakban tudjuk a vízeresztésekkel "szabályozni" a vízállást. Nyáron az időjárástól függ, hogy a vízállás mennyire távolodik el az optimális felső határ vonalától. E vonal túllépésekor, várhatóan január-márciusban, a vízeresztést csak akkor kell megkezdeni, ha csapadékos időjárás várható, vagy nagy mennyiségű hó halmozódott fel a vízgyűjtőn. A vízállás meghatározási pontossága miatt az optimális felső határ értékét +2 cm ráhagyással kell értelmezni. A vízeresztést abba kell hagyni, ha a vízállás az optimális felső határ alá csökken 1 cm-rel, s az előrejelzés szerint nem várható további csapadék

Minimum (70-85 cm között változó ):

Ez a tartandó vízállások alsó határvonala. A minimum alatti vízállások elsősorban az időjárástól függően alakulhatnak ki. Ennek elkerüléséhez lehetőleg az optimális felső határ közelében kell tartani tavasszal a vízállást. Június - augusztus hónapokban csak akkor engedhető meg vízeresztés a tóból (hajózás, angolnafogás stb.), ha a vízállás az optimális felső határ és minimum vonallal határolt, az időben mozgó sáv fölső harmadában van, illetve a tervezett eresztés befejeztével is ott marad. Kivételt képez ez alól a Siófok belterületi "böge" átöblítéséhez felhasznált vízmennyiség.

Itt közbevetőleg feltétlenül el kell oszlatni egy tévhitet, amellyel különösen a meleg nyári hónapokban lehet találkozni. A Sió csatorna felső kb. egy km-es szakasza Siófok belterületére esik és a város alatt, a Balatonkiliti duzzasztó határolja. Ezt az ún. bögét időnként a zsilipen eresztett vízpótlással frissítik fel azért, hogy vízhiányos időszakokban legalább a városi, nagyon is szem előtt lévő szakasza ne mutasson posványos, bűzös, kanális jelleget. Ezt az időnként előforduló, néhány tízezer m³ vizet igénylő öblítést értelmezik kellő ismeret hiányában úgy, hogy "már megint titokban engedik le a vizet a Balatonból". Ez a vízmennyiség elenyésző a tó teljes víztömegét (2 milliárd m³) és vízszintjét (1 tócm ~ 6 millió m³) tekintve. A Balatonból 2000. április 30. óta nem engedélyeztek hajózási, angolnafogási vagy bármely más gazdasági célból vízeresztést! (Vízgazdálkodási célból pedig nem volt szükséges.)

 

5. ábra: A Sió felső szakasza – vízhiányos időszakban

Említést kell tenni arról is, hogy a biztonságosabb vízszinttartás érdekében bevezetett módosítás mennyiben változtatja meg az árvízi biztonságot. A szabályozási sáv javasolt maximum vonalának a menetét tavasszal az a körülmény indokolja, hogy a téli - tavaszi hónapok maximális havi hozzáfolyásai levezethetők legyenek a Sión anélkül, hogy a Balaton vízállása túllépné a megengedett éves maximumot, a 110 cm-t.

A táblázat megmutatja, hogy ha a hónap elején a vízállás a javasolt maximumon van és a Sión csak 60 ³/s vízhozammal 260 tómm-nyi vízmennyiséget tudunk levezetni, akkor pl. márciusban 1%-os valószínűségű természetes vízkészlet-változás esetén várható, hogy kb. 10 cm-rel túllépjük a maximális szabályozási szintet. Ha a Sió vízvezető képessége 80 m³/s, akkor ez gyakorlatilag nem következik be.

Ez a túllépési kockázat csak március - áprilisban jelentkezik, és csak 1 és 2%-os valószínűségű természetes vízkészlet-változás esetében. Előrejelzéssel a kockázat csökkenthető, ugyanakkor az is tény, hogy amennyiben tavasszal a Kaposon árhullám vonul le, akkor egyidejűleg a Sión - időszakosan - csak 30 m³/s vízhozam vezethető le a Balatonból. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy a vízkészlet-változás üteme a téli - tavaszi hónapokban esetleg nagyobb, mint a javasolt maximális vízállás vonalának emelkedése. Ezért a hónap közben, időszakosan, előfordulhat a javasolt maximális szintet meghaladó vízállás (A számítás havi lépésközökkel történt, tehát a valóságban rugalmasabban követhető a napi – heti vízállás-változás.).

 

A szabályozási tartomány 10 cm-rel való kiszélesítése eredményeként a nyári kisvizek nagyobb biztonsággal – az eddigi 75 % helyett 92 %-kal - kerülhetők el. A tározótér-növekedés vízkészlet-gazdálkodási szempontból kedvező. A Sió lecsökkent vízvezető képessége miatt télen-tavasszal csak jelentős kockázatvállalással tartható a Balatonban az optimális felső határ közelében a vízszint.

Az új vízszint-szabályozási rend több éves "próbaüzemet" követően 2002. decemberétől került véglegesítésre.

3. a kapcsolódó tendenciák, különös tekintettel a víz minőségére

AZ ASZÁLYOS ÉVEK ALACSONY VÍZÁLLÁSÁNAK HATÁSA A BALATON VÍZMINŐSÉGÉRE

A Balaton lebegő mikroszkopikus algáinak (fitoplankton) kifogásolható mértékű elszaporodása a hetvenes években kezdődött a Keszthelyi-medencében, ahol koncentrációjuk 1982-ben elérte a lehetséges maximumát. A hatvanas években a Keszthelyi-medencében a maximális algabiomassza (nedves tömeg) 3-6 mg/l volt, szemben a hetvenes évek második felétől egészen 1994 nyaráig jellemző 30-60 mg/l-es értékekkel. A tisztább vizű Siófoki-medencében a hatvanas évek 1-3 mg/l-es nyári fitoplankton biomasszáival szemben 1994-ben 20 mg/l volt az algakoncentráció. A Balaton nyílt vizében legnagyobb tömegben a kovamoszatok és a kékmoszatok (cianobaktériumok) fordulnak elő. A kovamoszatok általában tavasszal, március és április hónapban tömegesek. A kékalgák - rendszerint a kovamoszatokat jelentősen meghaladó tömegű- elszaporodásának időszaka a nyár, ami sajnos egybeesik a tó legintenzívebb turisztikai igénybevételével. A Balaton uralkodó cianobaktérium fajai képesek a légköri molekuláris nitrogén megkötésére. Általános tapasztalat, hogy a kékalga-tömegprodukciók kialakulása szorosan összefügg az időjárással és ezen belül is a vízhőmérséklet alakulásával. Az egyes évek meteorológiai különbségei döntő szerepet játszanak abban, hogy azonos külső tápanyagterhelés mellett a tó algásodottságának mértéke egyik évről a másikra akár két-háromszoros különbséget mutathat.

A tudományos kutatások során a Balatonból előkerült algafajok száma meghaladja a kétezret. Ennek a gazdag algaflórának túlnyomó része valamilyen aljzathoz rögzítetten él és csupán egynegyedük a nyíltvíz lakója. Ebből a mintegy 500 fajból tíznél is kevesebb az adott körülmények mellett tömegesen elszaporodni képes szervezet. Közülük 1982-óta a Balaton nyári algaegyütteseiben egy cianobaktérium faj, a Cylindrospermopsis raciborskii lett a legtömegesebb.

 

6.ábra: A Balaton trofitásának alakulása, 1975-2002

A fentiekből az is látszik, hogy a Balaton vízminőségét alapvetően a vízben lebegő mikroszkópikus algák túlzott mértékű elszaporodása veszélyezteti. A Balaton vízminősége szempontjából nemcsak az jelentette a gondot, hogy a nyári hónapokban a legalgásodottabb a víz, hanem tetézte a bajt, hogy ekkor a kékmoszatok voltak a legtömegesebbek, amelyek az édesvizi algák közül az egyedüli toxintermelők. A cianobaktérium toxinok nemcsak a vízi élővilágra hatnak, hanem az emberi szervezetre is veszélyesek lehetnek.

A fentiekből következően a Balaton vízminőség-védelmét szolgáló nagyberuházások (körcsatorna, vízminőség-védelmi tározók, harmadik fokozatú szennyvíztisztítás) célja a tó algásodásának megfékezése volt a külső foszforterhelés csökkentése révén. A Kis-Balaton Vízvédelmi Rendszer a tó külső foszforterhelésének csökkentésére épül, ennek hatását azonban mérsékli, hogy a tározótérből még oldott szerves (humin) anyag terhelés éri a Keszthelyi-medencét.

A kedvezőtlen vízminőség-változások egy sekély állóvíz esetében elsősorban a párolgásból adódó vízveszteség miatti betöményedésből adódnak. A változásokat befolyásolhatja a befolyók, vagy a csapadék hígító hatása. Ezek a hatások elsősorban az olyan sekélyebb vizeknél számottevőek, ahol a víztömeg jelentős hányada elpárolog nyáron a meleg, száraz időszakban. Egyéb esetekben jelentősebb kémiai változások, inkább eutrofizálódott vizeknél, a biológiai folyamatok következtében várhatunk.

A Balatonnál a kémiai jellemzőkben mérhető változások általában nem okoznak vízminőségi problémát. A kémiai összetétel változásai (a biológiai változásokkal összefüggő néhány paramétertől eltekintve) elsősorban a természetes betöményedéssel és hígulással hozhatók kapcsolatba. Ilyen például a vezetőképesség, vagy egyes ionok (CI-, SO42-, Na+, K+ ...) koncentrációinak változásai. Vízminőségi szempontból az alacsonyabb koncentrációk tekinthetők kedvezőnek, így a nagyobb víztömeget jelentő magasabb vízszint e tekintetben kedvező. A 10 cm-es maximális vízszint-emeléstől, tekintettel a víztömegek arányára és az egyébként is alapvetően jó vízminőségre, számottevő változást nem várunk.

A vízszint az adott víz élővilágára számos vonatkozásban alapvető jelentőségű, különösen a sekély tavaknál, ahol a víztest rétegzettsége nem számottevő. Az ilyen vizeknél azonban hasonló jelentőségű a vízfelület mérete és a szélnek való kitettség is. Ugyanis a víztest és az üledék felkeveredése mind a tápanyag, mind a fényviszonyok szabályozásán keresztül alapvető a planktonikus algásodás szempontjából.

A víztömeg és vízmélység tartós megváltozása, például a vízszint (és ezzel a víztömeg) növelése sekély tavaknál biológiai szempontokból is jelentős változásokkal jár: megnöveli a tartózkodási időt, lelassítja a víztömeg hőmérséklet változásait, csökkenti a szél által keltett vízmozgást és emiatt az üledék felkeveredését, a felkeveredés csökkentése révén pedig fokozza az átlátszóságot.

A szél által okozott felkeveredés elsősorban az üledék felkeveredéséből adódó átlátszóság csökkenésen és az üledék-víz tápanyagforgalom javításán keresztül hat. A tápanyagok (pl. foszfor) visszaoldódásának elősegítése növeli, a fényviszonyok változása pedig javíthatja vagy ronthatja is a tömegprodukciók esélyeit.

A változások erőssége alapvetően függ az eredeti és a megnövelt vízszint (víztömeg) arányától. A Balaton sekély tó, a nyíltvizes területek vízminőségének alapvető problémája a nyári kékalga tömegprodukciók rendszeres jelentkezése. A kékalgák tömeges megjelenése alapvetően a tápanyag (foszfor) feldúsulásra, a nyári nitrogénhiányra vezethető vissza.

A szél által okozott üledék felkeveredés a nagy vízfelület miatt a Balatonnál jelentős és gyakori jelenség.

1995-ben végzett kutatások során részletesen megvizsgálták számos meteorológiai és hidrológiai paraméter, és a vízminőség alakulása közötti kapcsolatot. Az elemzett faktorok között volt a vízállás is. A vízállás szerepe elhanyagolhatónak tekinthető, nem várható a vízszint ilyen mértékű emelésétől kedvező vízminőség változás.

Sem a víz felmelegedését, sem pedig a szél általi felkeveredést számottevően nem befolyásolja. Hasonlóan jelentéktelen a szerepe a víz átlátszóságának szabályozásában, különösen nyáron, a tömegprodukciók idején (ilyenkor az algák önárnyékolása a mérvadó). A tartózkodási idő pedig eleve hosszabb annál, hogy kismértékű megváltozása kimutatható legyen.

A magasabb vízszint inkább kedvező, mint kedvezőtlen vízminőségi változást eredményez, de gyakorlatban észlelhető különbséget nagy valószínűséggel nem okoz. Ennek oka, hogy a 10 cm-es vízszint-emelés sem víztömegben, sem vízmagasságban nem jelent számottevő változást. A kutatási eredmények is azt bizonyították, hogy az egyéb körülmények, mint például az adott év időjárási viszonyai, lényegesen jelentősebb hatással bírnak. Kimutatható hatás feltehetően akkor lenne várható, ha a vízszint növekedés elsősorban a kisvizes időszakban (nyáron) lenne tartható, és mértéke többszörösen meghaladná a 10 cm-t.

 

4. AZ ALACSONY VÍZSZINTEK EDDIGI ELŐFORDULÁSAI, A JELENLEGI ALACSONY VÍZSZINT OKAI, ESETLEGES VÍZPÓTLÁS

A BALATON 2000-2002. ÉVI VÍZHÁZTARTÁSI HELYZETÉNEK HIDROLÓGIAI JELLEMZÉSE

A 3,3 m átlagmélységű Balaton jellegzetes sekély tó, amely érzékenyen reagál a vízháztartás alakulását befolyásoló hidrometeorológiai tényezők ingadozására. A vízgyűjtő területre jellemző mérsékelten nedves kontinentális éghajlat legfőbb jellemzője az időbeli változékonyság, amely alapvetően meghatározza a tó vízjárását.

A Balatonra 1921 óta készülnek rendszeresen havonta vízháztartási mérlegek, ezek alapján immár vízháztartási tényezőnként 81 éves idősor áll rendelkezésre.

Az alábbi táblázatban összefoglalóan megtalálhatók a Balaton vízháztartási tényezőinek átlag- és szélsőértékei (még a 2002. évi adatok nélkül).

 

A vízháztartási tényezők az 1921-2001. időszakra vonatkozó jellemző értékei (mm/év)
	Csapadék	Hozzáfolyás	Párolgás	Természetes vízkészletváltozás	Leeresztés	Vízelhasználás
minimum	433	435	723	-23	0	15
átlag	619	905	900	620	612	32
maximum	905	1974	1073	2031	1791	51

A Balaton vízgyűjtő területén 2000-ben és 2001-ben az átlagosnál kevesebb csapadék hullott és ez a csapadékhiány 2002-ben is folytatódott.

A teljes vízgyűjtő 81 éves területi csapadékátlaga 687 mm/év, ezen belül a Zala-vízgyűjtőn ez az érték 721 mm/év. Ezzel szemben 2000-ben a teljes vízgyűjtőn az évi csapadékösszeg területi átlaga 469 mm volt, 2001-ben pedig évi 554 mm. Ez azt jelenti, hogy két év alatt a teljes vízgyűjtőn mintegy 350 mm csapadékhiány halmozódott fel. 2002-ben – bár az előző évekhez képest kisebb mértékben – a csapadékhiány tovább nőtt és a 2002. év végére mintegy 430 mm-re emelkedett.

2000-ben – a hozzáfolyás szempontjából meghatározó jelentőségű Zala-vízgyűjtőn az évi csapadékösszeg területi átlaga 496 mm volt, a 2001-ben pedig 557 mm. Ez azt jelenti, hogy két év alatt a teljes vízgyűjtőn mintegy 390 mm csapadékhiány halmozódott fel. 2002-ben – bár az előző évekhez képest kisebb mértékben – a csapadékhiány tovább nőtt és 2002. november 1-re mintegy 445 mm-re emelkedett.

A csapadékhiány következtében a lefolyás rohamosan csökkent, ugyanakkor 2000-ben az átlagosnál lényegesen melegebb nyári időjárás miatt az éves párolgás 1033 mm volt, amely 3%-os meghaladási valószínűségi értéknek felel meg.

Az 2000-2002. évek szélsőséges vízháztartási helyzetét jól szemlélteti az a tény, hogy 1921 óta 2000-ben fordult elő először negatív előjelű természetes vízkészlet-változás, amely a következő két évben valamivel kisebb értékkel újra jelentkezett. A 2002. évről teljes vízmérleg még nincs, de nagy valószínűséggel mondható, hogy a nyári félév mintegy -310 mm-es természetes vízkészlet-változása ismét negatív szélsőséget mutat, ami előrevetíti azt, hogy 2002. vízháztartási szempontból csatlakozik az megelőző két vízhiányos évhez.

Megjegyzendő, hogy a 2000-2002. három egymást követő év halmozódó vízhiánya az adatsorban egyedülálló negatív szélsőség.

Az 7. ábrán a legutóbbi évek (1997-2003) hóeleji vízállásait mutatjuk be. 2000. májusától vízeresztés nem történt, azaz a tó lefolyástalan volt. A helyzetre jellemző, hogy 2001. júniusától a vízállás folyamatosan a szabályozási sávon kívül, az alsó szabályozási szint alatt van.

2002. december 1-én mért minimális, 46 cm-es vízállás 24 cm-rel maradt el az alsó szabályozási szinttől, amely mintegy 144 millió m³ vízhiányt jelent.

A 3. ábrán az 1920-2002 közötti időszak minimális és maximális vízállásainak idősora látható. Amennyiben – kissé önkényesen – kiválasztunk egy alacsonynak számító értéket, pl. 50 cm-t, megállapíthatjuk, hogy 1968-tól nem, de azt megelőzően gyakran fordult elő ennél kisebb minimum érték.

 

7-8. ábra: Szárazra került és partvédő-művel védett partszakasz

Láthatjuk tehát, az alacsony vízszintek kialakulása nem ritka jelenség a tó életében, ezért szinte folyamatosan foglalkoztatta és foglalkoztatja ma is a szakembereket a minél biztonságosabb vízszinttartás módszereinek kidolgozása.

Fontos kiemelni, hogy a Balaton alacsony vízállása következtében kialakult helyzet nem különleges, bár szélsőséges. Az alacsony vízállás önmagában tehát sem környezetvédelmi, sem vízgazdálkodási szempontból nem kritikus, azonban a tavat a partról megközelítők számára jelentős hátrányokkal jár. Ez a tény, tehát a turisztikai, idegenforgalmi szempont a döntő, amikor a stabilabb, biztonságosabb vízszinttartás, illetve ennek érdekében az esetleges mesterséges vízpótlás igénye megfogalmazódik. Ezért és a Balaton jóléti használati értékének megtartása miatt szükséges az esetleges vízpótlás lehetőségének az elemzése.

Az elmúlt három év alacsony vízállása elemzéséhez egy kicsit vissza kell lépni az időben, és pár szót kell szólni az 1997-et megelőző hét év csapadékban szegény periódusáról, amely azonban nem jelentett a mostanihoz hasonló szélsőséges helyzetet. A vízmérleg – mint 1921 óta mindig – pozitív volt ezekben az években is. A csapadék mennyisége azonban az átlagos alatt maradt, a vízszint-értékek pedig a szabályozási tartomány alsó sávjában maradtak.

1997 őszén-telén azonban végre az évszaknak megfelelő csapadékmennyiség érkezett, amelyet az előző évek aszályos jellege miatt igyekeztek a tóban visszatartani. Tavasszal tehát egy viszonylag magas vízszintre érkezett a bőséges csapadékból kialakult ráfutó árhullám. A vízszint az érvényes szabályzat szerinti megengedhető (+100 cm) fölé emelkedett, és a Sió csatorna korlátozott levezető kapacitása miatt nem lehetett elég gyorsan leengedni a fölösleges vízmennyiséget.

Emiatt a tó környékén az alacsonyabban fekvő partszakaszokon – főleg a D-Ny-i szegletben - elöntések, beázások keletkeztek, de a Sió-menti lefolyástalan területeken szinte mesterségesen teremtettünk belvíz-veszélyt. Következményként az elöntött területeken gazdálkodók kárát meg kellett téríteni, majd a tapasztalatokból okulva megelőzésként mobil szivattyúk telepítésére alkalmas szivattyúállások kiépítése, vízbeeresztő zsilipek felújítása történt meg.

 

9. ábra: Vízállás a hónap első napján, 1997-2002

Két évig átlagos hidrológiai viszonyok mellett folyt az üzemelés, majd 1999-2000 fordulóján a téli időszakban bőséges csapadék hullott, ami a vízszintet megemelte, sőt az újabb "túlcsordulást" megakadályozandó a szabályzat szerinti vízeresztést is meg kellett kezdeni. A csapadék-utánpótlás megszűntével április végén – 105 cm-es vízállásnál, ami az akkor érvényben lévő üzemelési szabályzat szerint még némi túltöltést is jelentett – a siófoki vízleeresztő zsilipet lezárták. Májustól már csak minimális csapadék hullott, a tó vízszintjének csökkenése megkezdődött és a kisebb emelkedések ellenére 43 cm minimumot elérve 2002. év végéig tartott. (9. ábra)

Ezt a tendenciát ellensúlyozandó a vízgyűjtőn nagyon takarékos vízkészletgazdálkodást folytattak. A vízkivételek (ivóvíz, ipari víz, mezőgazdasági: halastavi-, öntözővíz), amelyek amúgy is takarékosan vannak engedélyezve (a teljes éves felhasználható mennyiség negyedévre, hónapra lebontva), összeségében csak mintegy 30-40 tómm-t tesznek ki évente. Ezt a vízveszteség-tételt annak ellenére nehéz csökkenteni, hogy további szigorú korlátozást vezettek be. Minden, a Sión történő hajózási, vízitúra igényt el kellett utasítani, hiszen egy dunai torkolattól való felhajózás 30 tómm veszteséget is jelenthet alkalmanként, ez pedig a jelen helyzetben nem vállalható.

A szigorú víztakarékosság ellenére az utóbbi három évben érkezett kevés, az átlagoshoz képest kb. fele mennyiségű csapadék, a folyamatosan csökkenő, a szükségesnél különösen a nyári hónapokban 50-60 cm-rel alacsonyabb vízszint azt eredményezte, hogy a 2002. év üdülési szezonjára már nagyon sekély partközeli vízterek alakultak ki, széles sávok lettek szárazzá, szigetek, homokpadok alakultak ki. (10 -11. ábra)

A balatoni önkormányzatok, a Balaton Fejlesztési Tanács és az idegenforgalmi szervek részéről fokozottan jelentkezik az vélemény, hogy mesterséges beavatkozás szükséges a jelenlegi alacsony vízszint-állapot megoldására, azaz a természetes úton érkező csapadék hiányát mesterséges módon kellene pótolni, így biztosítva az üdülési funkciók zavaroktól mentes teljesülését.

 

10. ábra: Partközeli sekély víz a déli parton

 

11. ábra: A déli part közelében kialakult homokpad

Elkerülhetetlen volt tehát a mesterséges beavatkozás lehetőségének, a vízpótlás lehetséges módozatainak vizsgálata annak ellenére, hogy egyértelműen kimondhatjuk, hogy mivel a Balaton vízmérlege hosszú távú idősort alapul véve pozitív, ezért vízkészlet-gazdálkodási szempontból nincs szükség vízpótlásra. Ugyanígy környezet- és természetvédelmi okok sem indokolják, tehát kizárólag jóléti, turisztikai, idegenforgalmi érdekekkel magyarázható a mesterséges beavatkozás.

Tanulmány készült az elmúlt 40 év során e tárgyban keletkezett különböző ötletek, javaslatok összegezésére. Ezek egy része pusztán műszakilag nézve keresztülvihető megoldásokat tartalmaz. A vízpótlást javasolták meteorológiai módszerekkel, felszín alatti vízkészletből (karsztvíz, talajvíz), felszíni vízből (3 különböző folyó, 3 különböző irányból, több mint 100 km úton vezetve, mesterséges mederben, alagúton (csővezetéken), természetes vízfolyásokon) megoldani. A Balaton időszakos vízhiányának esetleges csökkentését lehetővé tevő műszaki megoldások vizsgálata alapján megállapították, hogy a vízpótlás többféle műszaki megoldással megvalósítható. Legkedvezőbbnek a Rábából történő vízpótlás ítélhető, a Zalán keresztül történő gravitációs vízvezetéssel, de más módszer is szóba jöhet, így a Dráva-Mura vízrendszerből történő vízátvezetés.

Le kell szögezni azonban, hogy egyik változat sincsen olyan kidolgozottsági szinten, hogy arról közvetlen döntést lehessen hozni, ezért szükséges a környezeti, természetvédelmi, vízkészlet-rendelkezésre állási, gazdasági, nyomvonal-vezetési, egyáltalán megvalósíthatósági szempontokat magába foglaló hatásvizsgálat elkészítése. A Rábából javasolt pótlás esetében az éppen folyamatban lévő folyógazdálkodási tervezéssel történő összhang megteremtése nélkül a feladat nem kezelhető.

Az esetleges mesterséges vízpótlás körülményeit taglaló tanulmány tehát elkészült, szükségességéről azonban megoszlanak a vélemények. Nagy az igény a vízpótlás lehetőségének biztosítására, főleg a tó közvetlen környékén élők és dolgozók részéről (polgármesterek, vállalkozások, kikötők, fürdőzők, hajósok), de ugyanakkor sokan óvnak a mesterséges beavatkozástól. Valóban sok a bizonytalanság a megoldás hatásosságát illetően. Néhány átgondolásra serkentő probléma: kevés a más vízgyűjtőről átvezethető fölösleges vízkészlet, különösen a kritikus nyári hónapokban, a vízminőség különbözik a különleges balatoni-tól, az átvezetés ideiglenesen nem építhető ki, csak állandó jellegűre. A nyomvonal természetileg védett területeken is halad, a beruházás komoly költségfedezetet igényel, a hatásvizsgálatok elkészítésével, tervezéssel együtt hosszú a megvalósítási idő - azonnali eredmény nem várható. A jövőben - a nedves éveket is figyelembe véve - csak ritkán, időszakosan kell üzemeltetni, de folyamatosan karban kell tartani. Egyszerre csak kis intenzitású vízsugár adható át és komoly beavatkozást jelent a donor folyók életébe (vízháztartásába), amelyek ráadásul határvizek is, ahol bárminemű beavatkozás csak nemzetközi egyetértéssel lehetséges. A működtetéshez nem áll rendelkezésre 5-6 hónapra előre mutató, megbízható meteorológiai, hidrológiai előrejelzés.

 

5. AZ ALACSONY VÍZSZINT MIATTI KÁROK MÉRSÉKLÉSÉNEK TÁRSADALMI LEHETŐSÉGEI.

A közvélemény, az emberek általában hajlamosak pesszimistán megítélni saját lehetőségeiket abban, hogy mennyire képesek befolyásolni az olyan nagy horderejű kérdéseket, mint pl. éppen a Balaton állapota, vízminősége és ezáltal a látogatottság alakulása, az ott élők és az üdülővendégek helyzete. Általában hajlamosak minden intézkedést, tennivalót a hivatalos szervektől elvárni, és számon kérni az eredményeket. Pedig a civil szervezetek a maguk eszközeivel sok esetben többet tudnak elérni, mint a hivatalosak. Egyáltalán nem lekicsinylendő a hatás, ami elérhető.

 

12. ábra: Tápanyagban dús, kikotort üledék elhelyezése zagytéren

Az előzőekből látható, hogy a Balaton vízminőségére a legnagyobb veszélyt a teljes vízgyűjtő területről érkező szerves terhelés – elsősorban a foszfor és nitrogén – jelenti. Logikus tehát a következtetés, hogy a jobbítás érdekében csökkenteni kell a tóba jutó P és N mennyiségét.

A következőkben felsorolunk jónéhány olyan tényezőt, melyek hatással vannak a tó szervesanyag-terhelésének alakulására. Ezek csökkenése egyben a veszélyeztetettség csökkenését is maga után vonja. Érdemes tehát odafigyelni rájuk, mert ha mégoly kicsinek is érződik egy – egy ember által történő befolyásolási lehetőség, összeadódva az egyes településeken, összeadódva a tópart 41 településén, összeadódva a vízgyűjtő 152 településén már jelentős eredmény érhető el.

A alábbiakban – korántsem teljes körűen – felsorolt tevékenységek mindegyike mindennapi életünkhöz tartozik, akár naponta végrehajtjuk, nem is gondolva arra, hogy éppen hozzájárulunk a tó gondjainak növeléséhez. A tevékenységek olyanok, hogy bárkinek lehetősége nyílik tudatosan a beavatkozásra, legyen az háziasszony, gépkocsivezető, horgász, telektulajdonos stb.

Vízhasználat mennyiségi csökkentésének fontosságát az jelenti, hogy még kis koncentráció esetén is tartalmaz szennyező anyagot, ami összegeződve már jelentős terhelést okozhat. Minden tétel, amit kivonunk, eltávolítunk, távol tartunk a tótól, javulást eredményez.

A vízhasználatok csökkentése mennyiségileg tudja befolyásolni a tó vízutánpótlását. Az összes engedélyezett vízkivétel (ipari, mezőgazdasági, ivóvíz) éves szinten nem jelentős, 2-3 tócm. A gyakorlatban soha nem használják ki a vízjogi engedélyekben rögzített kivehető mennyiséget, mégis a 2002. évben már a vízkivételek szigorú felülvizsgálatára is sor került.

A vezetékes víz önkorlátozó használatára volt példa a 90-es évek elején, a vízdíjak drasztikus megemelkedésének időszakában. A használat korlátozása szinte automatikusan működik, aminek kézzel fogható jele, hogy amióta zsebbe vágó kérdés lett a víz ára, csak a legritkább esetben van szükség mesterséges vízkorlátozás elrendelésére a mégoly forró nyári napokon is.

A vízhasználat mennyiségi csökkentésének lehetséges módszerei:

• Az automata mosógép használatának mérséklése, vagy víztakarékos üzemmód alkalmazása;
• Autómosásra, kertlocsolásra hordókban összegyűjtött csapadékvíz, vagy saját kút vizének használata;
• A parti telkeken a tóból való szivattyús vízkivételek megszüntetése;
• A fürdőszobai és mosogatásra használt vezetékes víz mennyiségének csökkentése.

A vezetékes ivóvíz hálózatból felhasznált víz kb. 90 %-a szennyvízé válik, a szennyvíz elvezető hálózaton keresztül a tisztítótelepre kerül (ott adott esetben feleslegesen köt le tisztító-kapacitást), majd a tó körüli tisztító telepek döntő többségénél a vízgyűjtőről kivezetik, tehát a Balaton vízkészletét ez a mennyiség nem növeli.

A szerves anyag mennyiségének csökkentését eredményező lépések:

• Rácsatlakozás a meglévő szennyvíztisztító-hálózatra;
• A csatornát helyettesítő derítők használatának megszüntetése;
• A parti telkeken a kisodródott szemét, hulladék rendszeres kiszedése;
• A településeken a csapadékvíz elvezető hálózat, kisvízfolyások tisztán tartása, az árkokból a lefolyást is akadályozó szemét, hulladék, lenyírt növényzet eltávolítása;
• A háztartási vegyszerek (pl. hypo stb.) használatának mérséklése;
• A háztartásban foszfátmentes mosópor használatának szorgalmazása;
• A strandokon a zuhanyozók használata;
• A strandokon napolaj használatának csökkentése;
• A strandokon, vízparton a WC használat fontosságának tudatosítása, ennek érdekében ingyenes WC használati rend kialakítása;
• Állati trágya elhelyezése,
• A vitorlás hajókon zárt rendszerű fekália tartály alkalmazása még akkor is, ha ez jelenleg még nem hatósági követelmény;
• Ehhez kapcsolódva a kikötőkben a tartályok ürítésére alkalmas szennyvíz-gyűjtő helyek kialakítása;
• Az állattartás során keletkező állati trágya szakszerű kezelésének, elhelyezésének megoldása;
• A gépkocsik fáradt olajának leengedésekor keletkezett hulladék elhelyezésének szakszerű biztosítása;
• A horgászok által előszeretettel alkalmazott "beetetés" során a vízbe szórt szerves anyag mennyiségének csökkentése.

 

13. ábra: A nádas pusztulását is elősegítő illegális stég

A Balaton vizének minőségét, használati értékét jelentősen rombolják a nádasokban csónakbejáró, stég telepítés (13. ábra), horgászhely kialakítása miatt kivágott nyiladékok, amelyek az összefüggő nád ellenálló képességét gyengítik, és a nádas pusztulásához vezetnek. Ennek a pusztító tevékenységnek a csökkenése a tó öntisztuló-képességének a javulását segíthetné elő.

Hasonlóképpen lenne szükséges gondolkodni az áttételesen saját zsebünket terhelő utólagos, többnyire költséges beavatkozásokról, amelyek mindig lényegesen többe kerülnek, mint a megelőzés, az előzetes odafigyelés.